Egy éve indult blog. A hosszú szünet oka, az volt, hogy a világ olyan irányba megy, hogy nem tartottam fontosnak egy ilyen jellegű oldal működtetését.

Sok visszajelzés érkezett, ami bíztatott, hogy folytassam. Közvetlen kollégáktól és ismeretlenektől. Mára már több ezren olvasták a bejegyzéseimet. Nektek amúgy tényleg nincs jobb dolgotok? (Na jó! Azért jól esik.)

Mivel sok idő után ez az első bejegyzés, engedjétek meg, hogy kicsit személyesebbre vegyem.

Köszönöm szépen a pozitív gondolatokat és a bíztatást.

Akkor foglaljuk össze, hogy hol is tartunk. Ismét egy tavasz. És ismét, aki teheti otthon marad.

A munkaidőm és a munkám olyan, hogy egyedül vagyok. Üres, csendes folyosók, termek és irodák. Ahhoz, hogy arcot lássak keresni kell valakit, aki még bent van valahol az épületben. Az irodám ablaka egy rendőrségi fogda poros rácsait nézi. Se egy növény, fa vagy ember. Csak fal, beton és egy gyárkémény.

Innen jelentkezik be a blog és itt születnek a szürreális gondolatok. Itt lesz elvégezve és megszervezve a munka. Innen publikálom a képeket vagy streamolok egy órát. Ide futnak be a levelek és a hívások a kollégáktól, barátoktól. Ez a kettő dolog már sok esetben ugyanaz.

„Jó lenne, ha olyan lenne, mint rég.” – Sokat hallom és néha én is így gondolom. De olyan már nem lesz. Viszont lehet valami új, ami jó is lehet. Egy számomra fontos ember azt, mondta nem régen, hogy merjek hinni. Hiszek neki, benne és az emberekben. 

És mi van Dave-vel? Otthon van. Karanténban. Innen kívánok neki is jobbulást. Továbbá szívből kívánok gyors felépülést minden kollégámnak, ismerős és ismeretlen olvasónak, aki elkapta ezt a betegséget.

Wilson is jól van. Már nem vitatkozunk annyit mit az elején :-) Csak a fodrászát kellene meneszteni. 

Röviden: Folytatjuk! Viszlát a következő bejegyzésig. Az már hamisítatlan eközbenodabent poszt lesz.